Nos, ez egy jubileumi bejegyzés. Most hagyom, hogy ideömöljenek a gondolatok, betűhalmaz formájában.
Hettőszáz....azaz kettőszáz, csak úgy "magyarosan". Ez a 200. bejegyzésem. Csodás. Köszönöm annak, aki eddig velem tartott, figyelemmel követett, s köszönöm előre is az újonnan ide tévedőknek, hogy betekintenek a kulcslyukon. Kinek hogyan, miért és mennyire tetszik, amit "itt művelek", az legyen titok. Nem azért csinálom.
Napok óta próbáltam összeszedni a gondolataim, mit is írhatnék, ami méltó lehet egy ilyen kerek számhoz. S, ami nem utolsó szempont, mikor írjam?
Ma november elseje van. Halottak napja. Véletlen, hogy pont erre a napra esett a választásom, de mentségemre szolgáljon, nem tudatos döntés eredménye. Gondolkodóba ejt ez a nap, mint mindig.
Emberek, gondolatok, érzések születnek és halnak meg a Földön nap, mint nap, mint nap, mint nap....
Nem kell beletörődnünk, csupán lehetőségünk van elfogadni, mert úgy könnyebb. Könnyebb nekünk, mert az ember részrehajló, méghozzá a saját részére. Ez van. Minden szentnek maga felé hajlik a keze.
A születésnek általában örülünk. Azért általában, mert vannak kivételes esetek, amiről nem az én tisztem mesélni.
A halál, az elmúlás, a veszteség viszont legtöbbször fájdalmas. Szomorkodunk, ha elveszítjük egy kedvenc tárgyunkat, bánkódunk, amikor barátot, szeretőt, kedvest veszítünk. Viszont, amikor egy szeretett személy távozik az élők sorából, s ezáltal életünkből, mindennapjainkból, azt hosszú, fájdalmas és mély gyász követi. Mint mondtam, ez az élet rendje.
Sokan, sokszor nyugtatják tudatukat azzal, hogy neki "ott", "úgy" jobb, de én titkon ezt kétlem. Az élet mindennél jobb és méltósággal is csak élni lehet, halni nem.
Hogy mit, mikor, hogyan rosszabb veszíteni, azon naphosszat lehetne vitatkozni, mivel szubjektív. Mindenki másképp éli meg az őt körülvevő történéseket.
Testközelből még nem veszítettem igazán fontosat és meghatározót. De mint mindennek, ennek is be kellett következnie, hogy felismerjem az értékeket. Talán egy fél éve már, mégis csak pár hete tudtam kimondani és felfogni. Barátot, érzéseket, kötődést vesztettem. E mesének, most nem lényegi része az ok, okozat, csupán a végkifejlet. Nem hittem el, és ami még ennél is rosszabb nem fogadtam el. Ilyenkor talán törvényszerű, hogy önsajnálatba kezdünk, aminek úgy tűnhet, sosincs vége. Ide most valami hasonlat kellene, hogy érthető legyen. Képekben az önsajnálat olyan, mint amikor lefekszünk az ágyra, és van az a filmes jelenetekben néha látott hipnotizáló tábla, melyen csigavonalak vannak, s valaki forgatja. Tekereg, spirálisan forog, elkábít és bűvkörébe esünk. Egy csapdába, melyet magunknak ástunk. Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanunk képzeletben. Nem félünk, nem kiabálunk, csak nyugodtan süllyedünk, zuhanunk, s közben egy hajunk szála sem mozdul. Tudaton kívül eső állapot. Alapvető funkciók működnek testünkben, kivéve egy fontosat, a józan észt. A rációnak hála, az ébredés következtében egyszerűen megállunk és meglátjuk a valóságot. Sokkal fájdalmasabb, mint amit az önsajnálat láttatni enged, de mégis elviselhetőbb, mert tényként engedi kezelni, azt amit akként kell, minden máson enged változtatni. Aki nem hibázik, nem is él.
Önsajnálat, éber kóma. Nem látok különbséget. Segítők keze özönlik felénk, mégsem látjuk. Más állapotban vagyunk. Magunknak teremtettük, más nem húzhat ki belőle. Viszont az első alkalommal, amikor kezünket a fejünkhöz kapjuk, meglátjuk a kezeket, és megfogjuk. Segíteni csak azon lehet, aki engedi, hagyja.
A lábadozás, felépülés hosszú és fájdalmas folyamat, de megéri. Napról napra szabadabbak leszünk, egy önnön gerjesztett béklyótól. Dobozkákba, polcokra, ki hogyan nevezi, elpakoljuk, amit kell, ahhoz, hogy tanulságként kezeljük, minden mást törlünk, elfelejtünk. S mi a sorsa a dobozba, polcra tett emlékeknek? Nem kell kitörölni, csak tudni kell helyén kezelni. Néha elővesszük, kinyitjuk, nevetünk, sírunk, és az unokákkal az ölünkbe tanácsolunk és büszkén mesélünk.
Hiszem, hogy minden okkal történik, csak az okot néha később látjuk meg. S mivel a történelem egy örök körforgás, vége sosem lesz semminek, csupán máshol, máskor, mással, más formában folytatódik.
Köszönettel: Zsizsik
Előzményként pedig egy cikk, melynek jelentősége több annál, mit láttatni enged:
Mindenszentek napja, ahogy én látom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése