Talán egyre jobban érzem magam, talán nem, azóta, hogy "felrobbantottam magamban a szart". Egyrészt rengeteg szenvedéssel járt, jár, és még fog is járni a helyzetem, másrészt sok új dolgot megtanultam saját magamról ezáltal. Például, hogy van egy olyan oldalam, amit eddig elnyomtam, nem vettem róla tudomást, pedig sokkal erősebb bármi másnál bennem. Ez az oldalam tele van álmokkal, vágyakkal, képekkel, színekkel, rózsaszín köddel, melyeket ha kieresztem a palackból, akkor minden más szükségletet felülírnak. Kizárólagos elsőbbséget követelnek. De tanácstalan vagyok mitévő legyek, s egyenlőre saját magamon kívül nincs más "válságstábom". De tartok tőle ez jelenleg édes kevés, bár feltehetnénk a kérdést, ki tudná jobban, hogy mire vágyok, mit szeretnék, mint saját magam.....igen, ennek így kellene lennie. Talán ez semmi másról nem szól, mint egy harcról, amit saját magammal kell megvívni. Tegnap este óta egyetlen igazán fontos kérdés merült fel bennem, amit ha megválaszolok, akkor talán az összes problémámra megtalálom a megoldást. Ki is vagyok valójában, és mi az ami igazán számít, fontos az életemben. Egyszer azt mondták csoportos tréningen (alternatív önkifejezési eszközök), hogy lépjem át a saját korlátaim, és merjek rossz lenni, mert amíg ezt nem teszem meg, nem tudok majd felszabadult lenni. Ennyi lenne az egész? Nevetségesen hangzik, de mégis van benne valami.
Az utóbbi időben úgy éreztem, olyan vagyok, voltam eddig, mint egy kaméleon. Amilyen a háttér, olyan lettem én is. Azt szerettem éppen, amit más szeretett, és arra vágytam éppen, amire más vágyott, nem gondolva, küzdve saját elképzeléseimért.
Az életem középpontjába került két férfi. Két teljesen külön világ, de olyan, mintha mindkettőre elemi szükségem lenne, más-más miatt, bár tudom ez nem lehetséges. Egyik féltől azért tartok, mert lehet, hogy az elmúlt 5 évünk csodás volt, szerelemmel, szeretettel teli, felejthetetlen és sosem bánnám meg, melynek eredménye a jelenlegi mély ragaszkodás, mely megnyugtató és fantasztikus érzés, és sosem tudnám elfelejteni, de melyből talán már sosem lesz újra vágy, a saját hülyeségem miatt. Miért nem engedtem be az életembe még időben? Miért nem hagytam, hogy meglássa milyen vagyok valójában? Talán akkor most mindenkinek könnyebb lenne. A másik fél pedig épp az ellenkezője, a pólus másik vége, az I-es számú barátból lett szerelem. Félek, hogy ez csupán egy "múló rosszullét", egy álomkép, egy felfokozott fantázia, egy sosem látott/tapasztalt végtelen "nászút", egy irreális jövőbeni lehetséges élet reménye, tele illúziókkal, homokvárral, melyben mégis hihetetlen méretű érzelmek/indulatok dúlnak. Megfordult bennem az is, hogyha két ennyire "erős elem" találkozik, nem oltják-e ki egymást? Nem túl sok ez már? Ezek csupán költői kérdések, a választ mindegyikre csupán tapasztalat útján kapnám meg.
Egyenlőre nagyon összezavarodtam, annak ellenére, hogy most kellene a legösszeszedettebbnek lennem. Megpróbálom a lehetetlent, mindkettő érdekében megpróbálok mindent megtenni, még akkor is ha beledöglök, ugyanis egyik kapcsolatot, érzést sem nézhetem le annyira, hogy sutba dobom. Erős leszek. Túlélem, még akkor is ha talán egyedül maradok a végén, mert mindent elrontottam, de akkor is mindent megtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése